A kevermesi római katolikus temető ótemető része egyidős a községgel. Egy korabeli feljegyzés szerint ugyanis 1815. június 3-án Sütti János eleki plébános megáldotta a temetőben felállított keresztet. Július 18-án pedig megtörtént az első temetés is. A temetéseket az első 20 évben az eleki és aradszentmártoni plébánosok végezték. Az ezt követő időszakokból hiányosak az ismeretek. 1838-ban a – minden bizonnyal előbb említett – fakeresztet újra cserélték, míg 1852-ben került végső helyére a ma is látható vaskereszt. A vaskeresztet Gömör vármegyéből szállították Kevermesre. A vételárat adományokból és Gorové Vince alapítványa révén finanszírozták, míg a szállítási költségeket a kegyúr, báró Sina György fizette. A kereszt azóta is áll, azonban 1977-ben megfordították és talapzatát megerősítették. 1852-ben a hívek saját kezükkel hordták össze azt a dombot, amelyen a kereszt áll. Ez egy háladomb volt, amelyben kripta található. Az nem ismert, hogy a kriptában kik nyugszanak, de valószínűleg a két 19. századi plébánost, Mikosevics Józsefet és Alajost is oda temethették.
A temető területét időről időre bővíteni kellett. Az ótemető négyzet alakú volt, középpontjában a domb állt. Ezt a feljegyzések szerint először 1848-ban, majd ezt követően hivatalosan csak 1891-ben bővítették, azonban valószínű, hogy időközben (talán az 1874-es örökváltsági szerződés idején) további területekkel bővült. 1891. május 3-án szenteltek fel egy újabb részt az északi részen, mivel ekkorra a régi rész – részben egy súlyos kanyarójárvány miatt – betelt. 1924. november 2-án ismét felszenteltek egy területet, majd 1955-ben engedélyezték a rátemetkezést az újtelepi iskola felőli részen. Ez volt az utolsó bővítés.
A temető területe telekkönyvileg 1874-ig az uradalom, ezt követően pedig a község tulajdonát képezte, ugyanakkor a használati jog – így a temetések után járó bevételek és az ott termett fű – a plébánost illette meg. A 19. század végén az egyház hatalmának csökkenésével a község és a plébános között egyre feszültebb lett a viszony, aminek tetőpontja az 1894. évi úrnapi körmenethez szükséges fű beszállításának megtagadása volt. A helyzet orvoslására 1895-ben egy ún. atyafiságos egyességet kötöttek, amelyben rögzítették a felek jogait és kötelességeit. Súrlódások ezt követően is voltak, de ilyen mértékű ellenségeskedésre nem került sor.
A bővítésekkel együtt fejlődött a temető infrastruktúrája is. 1891-ben temetőcsősz állást létesítettek, akinek a feladata többek között az is volt, hogy elejét vegye az akkoriban jellemző szentségtelen cselekedeteknek (állatok legeltek a temetőben, az emberek káromkodtak stb.). Fizetségét hosszú évtizedekig búzában állapították meg.
Ezzel egyidőben temetőcsősz-házat is építettek, 1909-ben megvásárolták az első gyászkocsit. Halottas ház talán már ekkoriban is volt, ezzel kapcsolatban azonban nem egyértelműek az információk. A ma raktárként használt egykori halottasházat 1942-ben építették, míg a ma is használt ravatalozó 1972-ben került átadásra.
Utak sem mindig voltak a temetőben, ugyanis az első hivatalos útnyitásra csak 1913-ban került sor. A 30-as, 40-es években még csak homokkal és salakkal felszórt utakon járhattak az emberek, a betonozás csak később történt meg. A temető körbekerítésére szintén sokat kellett várni, ugyanis a kerítés befejezéséről 1938-ban olvashatunk.
1940-ben került felszerelésre az első lélekharang, amelyet 2015-ben egy új haranglábra helyeztek át.
Érdekes adalék, hogy a temető parkosításával már az 1895-ös atyafiságos szerződés is foglalkozott. A Horthy-korszak idején több száz jegenyenyárfát ültettek itt.
A temetőben 215 Trianon előtt elhalálozott személy sírköve maradt fenn, ami egyedülálló a térségben. Emellett számos első és második világháborús hősi halott, orvos, gyógyszerész, plébános és a falu életében egykoron meghatározó szerepet betöltött személy nyugszik itt.
