Kevermes környékén – ahogy a térség más településein is – nagyon sokáig csak földutak voltak, ahol ősztől tavaszig gyakorlatilag nem lehetett közlekedni. Ezek egy része a község vagy az uradalom, míg más részük a megye kezelésében volt. A Battonyát Lőkösházával összekötő törvényhatósági út volt az egyetlen megyei fenntartású, de sokáig ezen is problémás volt a közlekedés. 1896-ban a képviselő-testület kérte az illetékes hatóságot, hogy Lőkösháza vasútállomásig építsék ki, azon ugyanis nemcsak személy-, hanem kereskedelmi forgalom is zajlott. Az út olyan rossz állapotban volt, hogy életveszélyes volt.
Ekkor került számba vételezésre a községi úthálózat is. Községi közlekedési útvonalnak minősült a Kevermes-Dombiratos-Kunágota közti út, ami 4,7 km-en érintette a falut (ideértve a Báró Sina utcát is). A Kunágota-Dombiratos-Kevermes közúttól az uradalmi területen keresztül vonuló és Nagykamarás felé vezető út, melynek hossza a kevermesi határban 2,2 km, valamint az Aradra és Gyulára vezető utak nem voltak besorolhatók egyik kategóriába sem, mert ezek országos érdekű közlekedési utak volt. Kérték ezeknek az utaknak a törvényhatósági úthálózatba történő felvételét, és „amidőn a megyei útadó alap megbírja, a törvényhatóság által kiépíttessenek”.
1898. október 8-án létrejött a megállapodás a Lőkösháza vasútállomásig vezető út kőalappal történő ellátásáról. A költségek 19768 forintba kerültek, és 1899 tavaszán kezdték el a munkát. Ebből 2635 forint Kevermes községet terhelte. A község a súlyos anyagi helyzetére hivatkozva kérte, hogy a megyei útalap vállalja át ezt az összeget. Az alispáni hivatal döntése értelmében a községre eső részt átvállalták, de az uradalomra eső részt nem (ez több mint a fele volt a 2635 forintnak).
1902. május 17-én kezdődött el a Kevermest Kunágotával összekötő út kiépítésének kálváriája. Ez az út – amely a községházától az uradalmi határig vezetett – télen szinte járhatatlan volt, de az év többi részén is csak komoly anyagi áldozatok árán tudták járhatóvá tenni. Ez a községi közmunka jelentős részét igénybe vette, és csak kőalappal való ellátással volt megoldható. Az út kiépítésére végül csak az 1940-es években került sor.
Ilyen előzményei voltak a mai Templom utca útburkolattal való ellátásának. A hajdani Szent Imre herceg utca kikövezését 1943-ban kezdték el társadalmi munkával. Pénz és munkaerő hiányában ebben az évben csak az út kb. 2/3 része lett kész, a teljes burkolásra csak 1961-ben került sor.
